2022. szeptember 14. 10:58

Parkot neveztünk el kerületünk nagyrabecsült költőjéről, Végh Györgyről

Don Makarémó a Végh György parkba költözött

Don Makarémó, a Mária tér legendás mesehőse közel hatvanéves. A majomfigura plüss változatával e sorok írója személyesen is találkozott a játszótérrel szemközti ház egyik lakásában. Megvan, bár kissé megviselték az elmúlt évtizedek. A szeleburdi mesehőst Végh György költő, író, műfordító álmodta meg, akinek a nevét szeptember 9-étől egy kis park viseli a Mária tér szomszédságában. Takács Mártával, Végh György özvegyével az egy emberöltővel ezelőtti Vízivárosról és a hányatott sorsú, de mindig szabad alkotóról beszélgettünk.



A mesebeli Don Makarémó és gazdája, Futyuri szinte minden története a Víziváros zsebkendőnyi teréről indul. Annak idején ön milyennek látta ezt a környéket?

1957-ben, amikor feleségül mentem Gyurkához, a Mária tér olyan volt, mint egy kisváros főtere. Itt állt meg a 39-es és az 5-ös busz. A házunkban az órásüzletben akkor még Hári órásmester idős nagybátyja dolgozott, és a kaputól jobbra Ördög bácsi, az úri szabó, aki akkor már betöltötte a 90-et, ám 104 évig élt. Volt a téren egy suszter, Emmer úr, aki csak talpalással foglalkozott, és egy műemlék üzletbelsőben dolgozó igazi úri cipész is, aki gyönyörű, faragott bútorának fiókjaiban tartotta a cipőket. Matonok úr az újságárus és zöldséges felesége, Angela a csepeli földjükről hordták a friss zöldséget-gyümölcsöt. A kövér „Papír bácsi”, a papírbolt alkalmazottja a régi világból itt maradt úriemberként köszönt a lakóknak. Engem – aki akkor 19 éves voltam – „nagyságos asszonyom”-nak szólított, a férjemet „szerkesztő úr”-ként, az elemista gyerekeket „fiatalúr”-ként üdvözölte. Működött egy virágüzlet is, benne egy édes öregasszonnyal és a Donáti utcában egy asztalos – bizonyos Csubák úr –, a lakásunk összes könyvespolcát ő készítette, és szinte a barátunk volt. Nagyon szerettük.

Hogyan ismerkedtek meg Végh Györggyel?

Diákkönyvtáros voltam a Trefort utcai gimnáziumban. Egy alkalommal, amikor könyvtáros tanárommal, Horváth Zsigmonddal könyvek után jártunk a Belvárosban, az Egyetemi Könyvtárból kilépett valaki és üdvözölte a tanáromat. Ő volt Végh György. A két férfi az egyetemről ismerte egymást. Elmentünk a Pilvax kávéházba. Horváth tanár úr kis idő múlva hazament, mert Gyurka jelezte neki az asztal alatt, hogy jobb lenne, ha magunkra hagyna minket, mi pedig beszélgetni kezdtünk. Ezután többször bejött hozzám a könyvtárba, és találkozgattunk is. A szüleimnek mindezt nem lehetett elmondani, mert Gyurka háromszor elvált, nálam húsz évvel idősebb, állástalan alanyi költő volt. Otthon nem beszéltem róla, de mégis kiderült a kapcsolatunk, és kitört a botrány. Egy hétfői napon (augusztus vége volt) elszöktem otthonról, és egy-két napra Rába Gyurinál (Rába György költő, műfordító – a szerk.) találtunk „menedéket”. Még a hét elején összeházasodtunk, majd csütörtökön Gyurka fölment a szüleimhez, és utólag megkérte a kezemet. Nagyon keserves találkozásnak indult, de édesanyám mindjárt megkedvelte őt. Az apám egy évig nem beszélt velem, végül az egyéves házassági évfordulónkra feljött hozzánk egy cserép kaktusszal. Ezen mindannyian jót nevettünk. Gyurkát a szüleim után a testvéreim, és a gyerekeik is hamar befogadták, hiszen szeretni való ember volt, tréfás kedvű, jó humorú, pedig közben súlyos mélypontjai is voltak.

Lelki vagy egzisztenciális értelemben?

Ő a semmiből jött. Törvénytelen gyerek volt, egy Végh György nevű földbirtokos és egy társalkodónő fia. Igazi szerelem volt, de a család nem engedte, hogy Végh György feleségül vegye a morva-cseh származású Anna Kovalczét. Megszületett Gyurka, és az édesapját – miután elismerte az apaságot – gondnokság alá helyezték. A kisfiút egy közeli kúrián helyezték el az édesanyjával, aki nem sokkal később meghalt tüdőbajban. Gyurka négyéves volt ekkor. A Végh család beadta egy árvaházba, és havonta harminc pengőt fizettek utána. Olyan jó pénznek számított ez akkor, hogy az árvaház igazgatója Gyurkát ötéves korában kiadta a saját szeretőjének, ahol nem talált se otthonra, se szeretetre. Rossz körülmények között élt, de nem volt rossz tanuló. Gimnáziumba is járt, ahol franciául is tanulhatott. 18 éves korában egy félig üres kofferral és pár pengővel otthagyta a nevelőanyját, azt se tudta, hol fog aludni. Furcsa módon nem kallódott el, noha rettenetes albérletekben lakott. Volt úgy, hogy nem is albérletbe, hanem közös ágyra járt, egy éjszakai pincérrel váltották egymást az ágyon. Így telt másfél-két év. A családtól nagykorúságáig kapta a havi 30 pengőt, amit a gyámjánál vehetett át. Ám hogy megéljen és pénzt keressen, egész nap rohangált. Jellemző, hogy a Corvin áruház játékosztályán talált munkát, csomagolóként. Közben tanulta a franciát, és rendszeresen bejárt az egyetemre. Hihetetlen erő lakott benne, amivel kiemelte magát a mélységből. Az egyetem környékén összetalálkozott egy fiatalemberrel, akivel kibéreltek egy közös szobát. Ettől kezdve felfelé ívelő korszak kezdődött az életében, úgy indult, hogy a lakótársa megvett neki egy könyvtárjegyet. Így már volt hol tanulnia és olvasnia. Az egyetemen ismeretséget kötött Hegedűs Zoltánnal, aki szintén fiatal költő volt (később a Filmvilág alapító főszerkesztője), együtt kóboroltak, és verseikkel bejártak különböző lapok és újságok szerkesztőségébe, többek között a Szép Szóhoz is.












Thumbnail 1
Thumbnail 2
Thumbnail 3
Thumbnail 4
Thumbnail 5
Thumbnail 6
Thumbnail 6
Thumbnail 6
Thumbnail 6
Thumbnail 6
Thumbnail 6
Thumbnail 6
Thumbnail 6
Thumbnail 6





previous arrow
next arrow
Thumbnail 1
Thumbnail 2
Thumbnail 3
Thumbnail 4
Thumbnail 5
Thumbnail 6
Thumbnail 6
Thumbnail 6
Thumbnail 6
Thumbnail 6
Thumbnail 6
Thumbnail 6
Thumbnail 6
Thumbnail 6
previous arrow
next arrow

Milyen szakra járt?

Magyarra, de az egyetemet nem tudta elvégezni, arra nem volt pénze. Bejárt az órákra, de nem tudott vizsgázni. Viszont mindenki ismerte, mert egy különleges vagabund volt, aki verseket írt. Devecseri Gáborral és Somlyó Györggyel az egyetem környékéről felületesen ismerték egymást, majd egy irodalmi esten történt személyes beszélgetés nyomán ők vezették be Gyurkát az irodalmi világba.

Hogyan folytathatta a „szellemi szabadfoglalkozást” a háború előtt és után, különösen az 1950-es években?

Élete végéig szabadúszó maradt. Dolgozott különböző lapoknak, de mindvégig külsős volt. A Vigiliánál Just Béla író, műfordító, „egy franciás”(!), aki a lap alapító tagja is volt, kicsit nevelte és a szárnya alá vette. Kapott tőle fordítanivalókat, meg egy rendes öltönyt, hogy legyen mit fölvennie, amikor bemegy egy szerkesztőségbe; támogatta, de szigorúan bánt vele.

Gyurka a versesköteteit az 50-es évek végéig saját költségén adta ki, majd házalt velük, hogy el tudja adni. Vegetált, rettentő szegény volt.

A háború alatt mindenét elvesztette. Albérletekben lakott, ellopták a személyes holmijait, és sokszor bujkálnia kellett, mert az édesanyja után ő is cseh állampolgárnak, tehát ellenségnek számított. A háborút követően tüdőszanatóriumba került. 1948-ban még megjelent két verseskötete, de mivel nem lépett be a pártba, s nem volt se népi, se urbánus, tíz éven át csak fordításokat publikálhatott. (Folyton nyelveket tanult, a francián kívül angolból, spanyolból, olaszból is fordított.)

1957-ben Szigligeten voltunk nászúton, oda örömmel jártak irodalmi és művészeti életünk jelentős alkotói. Vitatkoztak, beszélgettek, játszottak és pompás műveket is alkottak. Szigliget egy szent hely. Sokszor jártunk ott, Gyurka szívesen dolgozott az Alkotóházban és Mátraházán is, az akadémiai üdülőben. A Magyar Rádióban több rendszeres irodalmi műsora futott, abból élt, illetve éltünk. 1958-ban jelent meg emlékezéseinek első kötete, a Mostoha éveim, de a folytatása csak ’82-ben.

Volt más kedvtelése is?

Szenvedélyes könyvgyűjtő volt. Szinte a teljes keresete a könyvekre ment el. Húszezer kötetes könyvtárában komplett gyűjteményeket alakított ki német, amerikai, angol, francia, spanyol és olasz kötetekből. A szépirodalom mellett többek között képzőművészeti, filozófiai és pszichológiai művek sorakoznak a polcokon, és az a fantasztikus, hogy majdnem minden könyvön valóban ott van a keze nyoma.

A versek mellett milyen szerepet töltöttek be a mesék?

Már egészen fiatal korában írt meséket, ilyen volt az 1942-ben megjelent Nevesincs vagy a Mese a Zöld Disznóról is. Nem érezte jól magát gyerekkorában, visszavágyódott az anyjával töltött boldog világba, ezért kialakított egy belső életet, amely különleges volt, játékos és vidám, tele mindenféle figurákkal. Közéjük tartozott egy kis majom is, aki eleinte még csak Majomkirály volt, nem Don Makarémó.

Később, amikor lehetősége nyílt rá, hogy meséket írjon, ezeket a gyerekkori alakokat és történeteket kezdte használni. Mindehhez remek humora volt, személyiségének játékossága és bája átjön a meséken is. A Magyar Rádió sorozatban sugározta a Don Makarémó-meséket, amelyek egy része Aszódi Éva szerkesztésében, Réber László illusztrációival először a Móra Kiadónál jelent meg 1978-ban.

Ehhez a mesevilághoz partnere voltam. A három főszereplő közül Gyurka volt Futyuri, de ő volt a szakállas öregúr, a mesélő is. (Szerintem Don Makarémó is ő volt.) Én voltam Fruzsina – engem úgy is hívott, és a családom ma is így hív. A Don Makarémónak elnevezett „valóságos” játékmajmot nem én, hanem Gyurka vette valahol. Ma is megvan, de nagyon csapzott és viharvert szegény. Annak idején én kötöttem neki sálat meg nadrágot. Állandóan játszottunk, a mese benne volt az életünkben.

Don Makarémó természetesen a Vízivárosban lakik, a Mária téren. Nagyon szereti ezt a környéket, s akárcsak én, ő se akar soha elköltözni innen, hiszen itt él időtlen idők óta.



Végh György munkássága mennyire maradt benne az irodalmi köztudatban?

Negyven évvel ezelőtt, 63 évesen, váratlanul halt meg. Halála után még megjelent önéletrajzának befejezetlen, kéziratban maradt része, és két kiadásban az összes versei. A meséi többször is napvilágot láttak, sőt kiadatlan meséi közül is néhány. Azóta, csend.

De most, a Budavári Önkormányzat fölkarolta a kerületiek kezdeményezését, hogy a Vízivárosban parkot nevezzenek el róla. Szeptember 9-én egykori otthona közelében, a Batthyány utcai Általános Iskolával szemben levő kis téren Molnár Piroska olvas a meséiből az ünnepségen. Hogy a parkban Don Makarémó is jelen lehessen, az illusztrátor Réber László lánya, Krisztina a parknak ajándékozta a Don Makarémó, egy kulcslyukon keresztül című mesekönyv címlapján látható pompás rajzot, amelynek zománcból készülő változata kikerül a térre. Alatta lesz olvasható a felirat: Végh György park. Ha van valahol egy kis felhő az égen, ahol Gyurka üldögélni szokott, onnan biztosan látni fogja, mi történik itt, és elmosolyodik.

Rojkó Annamária
(Az interjú a Várnegyed 15. számában jelent meg)

2022. szeptember 27. 12:37

A Vérmező nemcsak kerületünk, de Budapest egyik legnagyobb közparkja, kerületi és budapesti polgárok közkedvelt pihenőhelye. Elhelyezkedése, arányai, növényállománya igazi kinccsé...