Budavári Önkormányzat

Makettkiállítás az emlékműpályázat kiemelkedő pályaműveiből a Virág Benedek Házban.

Megtekinthető: 2022. 06. 22.–08. 21.

Idén nyáron különleges kiállításnak ad helyet a Virág Benedek Ház, amelynek igen jelentős I. kerületi vonatkozása van. A tárlaton öt makettet látunk: az Elhallgatva – Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete projekt emlékműpályázatának nyertes tervét, és négyet a további, legjobbnak ítélt koncepciók közül. A nyertes terv alapján megvalósuló emlékművet 2023 tavaszán adják át itt, az I. kerületben: a Hunyadi úti foghíjtelek alakul át az emlékmű terévé, egy más minőségű, használható, pihenésre is alkalmas közeggé válva. Így természetesen nem sérülnek a telken található fák sem.

A kurátorok a kiállítás során számos programmal várják majd a látogatókat, amelyek a majdani emlékmű és a projekt által felvetett témákat a lehető legtöbb oldalról mutatják be. A projekt és a mű története 2020-ban kezdődött: ekkor döntött úgy a Fővárosi Közgyűlés, hogy az emlékmű valósuljon meg Budapesten, s ekkor indult útjára a nagyszabású, sok elemből álló projekt. Ezt a főváros részéről Kerpel-Fronius Gábor képviseli, illetve egy, neves művészettörténészekből és történészekből álló állandó bizottságot is kineveztek, amely komoly szakértői munkával készítette elő az emlékműpályázatot, és ágyazta be azt egy nagyívű folyamatba: előadásokkal, interjúkkal, szakmai beszélgetésekkel, a témát feldolgozó kötettel.

A projekthez kutatás is kapcsolódik: Budapest Főváros Levéltára várja a témával kapcsolatos személyes tapasztalatokat alátámasztó iratokat, dokumentumokat. Már maga a folyamat is rendhagyó: ritkán kerül sor egy emlékmű emelése előtt arra, hogy annak kontextusát ilyen komoly művészeti-történelmi-szakmai egyeztetéssel teremtsék meg. Az emlékmű felállítása egyébként illeszkedik az I. kerületi törekvésekhez is: nyáron adják át a szintén a főváros által kezdeményezett, Budapest első land art, azaz természeti elemekből, jelen esetben egy domboldalon/ból létrehozott emlékművét Nelson Mandela és az általa képviselt értékek tiszteletére a Gellért-hegy északi lejtőjén.

Mindkét emlékmű egy, a mű által létrehozott térbe invitálja a nézőt, amelyben a néző kapcsolódhat az emlékmű témájához. Mielőtt megnézzük, pontosan hol, s milyen is lesz a tervezett emlékmű, érdemes talán egyet hátralépni, és feltenni a kérdést: miért is emelünk emlékműveket egyáltalán? Természetes tapasztalatunk, hogy köztereinken olyan alkotásokkal találkozunk, amelyek történelmünk jelentős eseményeire hívják fel a figyelmünket. Emléket állítanak háborúknak, forradalmaknak, hősöknek, katonáknak, áldozatoknak, az adott cél vagy eszme nevében megölteknek, az elszenvedett fájdalomnak, azaz generációkat megnyomorító és meghatározó kollektív traumáknak.

Ezeket az eseményeket jól ismerjük, rengeteget hallunk, tanulunk róluk, a családi emlékezetünkben is vannak hozzá kapcsolható történetek – mindez mégis egészen más dimenzióba kerül, amikor emlékművekkel fejezzük ki mindazt, amit fontosnak, megőrzendőnek, értéknek gondolunk velük kapcsolatban. Szimbolikus tett tehát az emlékműállítás, ahogy az emlékművek ledöntése is az. Az emlékművekkel kimondunk, formába öntünk valamit, ami így a közös tudatunkból, közös tudásunkból a közös terünkbe helyezi azokat az alapvető tapasztalatokat, amik bennünket mint közösséget, népet formáltak. Emlékművet emelünk annak, amit közösen kell elgyászolnunk. Annak, amire közösen kell büszkének lennünk. Ami az identitásunk alapvető építőköve. Azoknak az értékeknek is emlékművet állítunk, amiket az adott történelmi esemény során megvédtünk vagy meg akartunk védeni. Egyszerűen fogalmazva: jobb együtt emlékezni, mint egyedül. Az emlékművekben testet öltött közösségi tapasztalat összeköt. Vagy éppen elválaszt, hiszen az emlékművek emelése mindenkor a hatalommal rendelkezők privilégiuma, amivel sokféleképpen lehet élni.

A Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete emlékmű különösen nehéz témával szembesít. Súlyos érzéseket hoz elő, és általános dimenziójával egyúttal súlyos saját, magyar traumákra is irányítja a figyelmet: a második világháború végén az orosz megszállás során (is) elszenvedett csoportos nemi erőszak mint alapvető háborús eszköz iszonyatára. Minden nemzetnek megvan a maga ilyetén traumája is, amely összekapcsolódik az emlékmű háborús nemi erőszakot bemutató kontextusában. Amióta háborúk zajlanak, a nemi erőszak szerves része a leigázás eszköztárának, a győztes katonák mindenhol élnek a hatalmukkal a vesztesek nőtagjai felett. A nemi erőszak ugyanis éppen ezért része a háborúknak: a hatalom kifejezésének eszköze. Mindenhol ugyanúgy szenvedtek ettől nők milliói a világtörténelem során.

Különösen fájdalmas aspektusa az emlékműnek, hogy korántsem múltbéli vagy távoli tapasztalatokat idéz: az ukrán harctéren ma, éppen ebben a pillanatban is csoportos nemi erőszak zajlik. Talán az ezzel kapcsolatos aktuális és égető tehetetlenségünket, ezt a mai gyászt is segítheti a kiállítás és az emlékműre való rátekintés. Hogyan lehet ilyen fájdalmas, az áldozatokat súlyosan megbélyegző, abszolút tabunak számító tapasztalatokról egy köztéri alkotásban beszélni? Mit lehet ebből formába önteni? Hogyan lehet a közös, szellemi és valós terünkben minderről szólni?

Az első helyezett Németh Ilona képzőművész, Mészáros Gabi építész, N. Tóth Anikó költő, író közös munkája érzékeny, minden dimenziójában különleges, rendhagyó választ kínál a kérdésre. Már a helyszínválasztásnak is több fontos üzenete, szimbolikája van. A pályázati kiírásban hat helyszín közül választhattak a művészek, ezeket a saját tulajdonú helyszíneket kínálta fel nekik a projektet kezdeményező főváros. A nyertes alkotók választása a Hunyadi út 10. alatt lévő foghíjtelekre esett, alapos megfontolásból. A helyre a művészek sebként tekintettek: seb a város épületek alkotta szövetén – rímelve az erőszaktételre, amely megsebzi a nőt, a nőket, a közösséget, akiket ér.

Az erőszaktétel is valamit megszakít, kihasít az addigi életfolyamból, ahogy a foghíjtelek is hiány az épületek között. Ennek szimbolikája: egy üres tér, egy olyan hely töltődik fel az alkotással, ahol most nincs semmi. Mintha ez is azt jelképezné, hogy a némaság, a tabu csendje, az elhallgatás helyére kerül a megfogalmazás, az emlékeztetés és emlékezés lehetősége. Fontos volt a tér kiválasztásánál az is, hogy könnyen megtalálható legyen, sőt, mintegy szembejöjjön a nézővel – azaz például ne egy park, egy temető „zárójelében”, ne olyan helyen jelenjen meg, ahol keresni kell – hiszen a háborús nemi erőszak is megnevezendő része a jelennek, a mindennapi valóságunknak.

Hogy mit kell tudni erről a helyről? „A szabadon álló telken a XVII. század vége, a XVIII. század óta kisebb, számos tulajdonos által használt s átalakított családi ház állt, mely végül Stettner Alajos mérnöké volt, aki a házat 1880- ban a Verderber családnak adta el. Az épület az 1944–45-ös ostrom alatt semmisült meg. A Hunyadi János út felől nézvést bal oldali szomszédja Hauszmann Alajos 1887–1889 között felépített hatalmas épülete lett, mely egykor az Északkeleti Vasúttársaság bérháza volt. Ugyanakkor az üres telket az elmúlt évtizedekben kettéosztotta a Vár alját a Várhegytől óvó beton támfal, amely egyszerűen mintegy elvágta Hauszmann épületét is.” (György Péter: A hallgatás korát lezárva. Élet és irodalom, LXVI. évfolyam, 12. szám, 2022. március 25.)

A hely tehát eleve hordoz kulturális emlékeket. A mű pedig az őt hordozó köztérhez, azaz a helyszínéhez való viszonyában is rendhagyó: az emlékmű terve ugyanis kifejezetten, speciálisan erre a helyszínre jött létre, azaz nem mindenfajta köztéri kontextust figyelmen kívül hagyó terv szuszakolódik be a foghíjtelekre. Pedig általában így alakul az emlékművekkel, így adódik, hogy azok általában nincsenek szerves kapcsolatban a hellyel, a közeggel, ahová felállítják őket. Szép kivétel erre kerületünkben az Európa Ligetben található Kodály-emlékmű, amely egy időre elkerült a Liget „teraszáról”, s érezhetően nem simult bele új terébe.

Fontos eredmény, hogy visszakerült. Megérkezés Az alkotóhármas emlékműve tehát nem előre kigondolt koncepciót erőszakol bele a kiválasztott térbe, hanem éppen fordítva, alkalmazkodik ahhoz, sőt, a térhez jött létre, annak jellemzőit alapul véve lett kigondolva. Ezzel is azt modellezi, egészen pontosan annak az ellentétét, amiről szól. A mű a telken lévő, fent említett betonfalhoz igazodik: kisebb léptékben megismétli azt, és egy rá merőleges falszakasszal mintegy kivág, elkerít egy kis saját teret a telken. A régi és az új fal között kes – keny folyosó képződik majd: egy benső – ségesebb, elhatároltabb térrész, amely – ben a témához egyedül, csendesebb közegben lehet kapcsolódni.

A két új fallal határolt kvázi háromszög alakú tér a gyógyítás kertjeként jelenik majd meg, s a megértést, a témához való megérke – zést N. Tóth Anikó az emlékműhöz írt versének az építmény különböző pont – jain olvasható verssorai is inspirálják majd. Igen, építményként kell említeni az emlékművet, amely ebből a szem – pontból is rendhagyó. Ugyanis már az eddigiekből is sejthető, hogy emberi alak nem található benne, sem rajta. Pedig általában szobrokat, szoborcso – portokat látunk emlékművekként, előt – tünk pózol a hős katona, sír a gyászoló özvegy, arcuk van, testük, értelmezhető, a történet lényegét sűrítve mesélő gesztusaik, szimbolikus tárgyaik: mintegy készen tálalva kapjuk a felidézendő emléket.

Az erőszakról úgy beszélni, hogy magát az erőszakot mutatjuk be, nagyon prob – lémás: az áldozat ismét áldozattá válik, ezúttal a néző tekintetének lesz az áldozata. Az elszenvedőket újra traumatizálhatja a látvány. A konkrétu – mok elvonhatják, elterelhetik a figyel – met a téma tágabb dimenziójáról és a jelenség egészének megértéséről. Ráadásul a konkrét megformálás a nézőre is rákényszeríti, hogy azt fogadja be, amit a művész mutatni szándékozott. Márpedig ez a mű ezek közül egyiket sem akarja. Az alkotás teret hoz létre, keretez, lehe – tőséget ad: saját döntésünk, hogy belé – pünk-e, hogy beleengedjük-e magunkat a műbe, hogy önmagunkban teret enge – dünk-e ezen a biztonságos helyen mind – azon fájdalmas gondolatnak, érzésnek, amely a háborúkban megerőszakolt nők szenvedései kapcsán felmerül bennünk.

Ez az alkotás nem magát a kínokat beszéli el. Új csenddel találkozhatunk majd itt, amelyben minden elhallgatott kiáltás benne van. Itt teret kaphat min – den történet és minden gyász, minden együttérzés és minden fájdalom. Ezért törik majd darabokra ebben a csendben a hallgatás.

Somogyi Zsófia (Köszönet a cikk megírásához nyújtott segítségéért Zombori Andreának.)